Azt szokták mondani, hogy a kapussághoz kicsit flúgosnak kell lenni. De a családomban én vagyok a normális!

A legidősebb bátyám, Edward börtönőr. A középső testvérem, Oliver színész a West Endben. Édesapám amolyan iskolaigazgató figura. Ő például nem szereti a mostani fociban uralkodó trendet, hogy a kapusnak lábbal is ügyesnek kell lennie. Nem, nem, nem. Mindig hangoztatja, hogy ő felhívja Mr. Artetát, és neki is elmondja, hogy A SRÁC CSAK RÚGJA KI A CSATÁRHOZ A LABDÁT.

Ez az édesapám.

Édesanyám, ő az aggódó. Ha a testvérem - a börtönőr - elmegy szórakozni valamelyik kocsmába a haverjaival, ő képes addig fennmaradni, amíg nem kap egy üzenetet tesómtól, hogy biztonságban hazaért. A srác amúgy 32 éves. Mégis mindig megírja, hogy "minden rendben, anya, már ágyban vagyok, puszi."

Én vagyok a legfiatalabb és egyben a legkevésbé érdekes. Csak nevetni tudok, amikor azt hallom, milyen bátor voltam, hogy kitartottam a focis álmaim mellett. De Oliver az igazi szupersztár. Ő a legbátrabb. Úgy volt, hogy a bedfordi egyetemre megy, de három héttel a beiratkozás előtt bejelentette apáéknak, hogy meggondolta magát. Nem akart tesitanár lenni. Ő az álmait akarta megvalósítani, hogy drámatagozatos iskolába járjon. Szó szerint mindent összepakolt, és Londonba költözött, hogy egy teljesen más életet éljen.

De nem emiatt ő a legbátrabb. Nem ezért csodálom őt. Oliver meleg, és iskolás kora óta őszintén és hitelesen él. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ő a testvérem! Sosem gondoltam, hogy egy nap ezt megemlítem, de olyan irányba halad a foci, hogy ezt szóba kellett hoznom. Oliver sok szempontból olyan, mint én. Egy teljesen hétköznapi srác. Imádja a focit. Imád a haverjaival összefutni. Imádja az Ágyúsokat. Ő büszke rám, én pedig rá.

Az elmúlt években egy kicsit túl sok alkalommal haraptam rá a nyelvemre, amikor az öltözőben vagy a közösségi oldalakon homofób vagy más hülye véleményt hallottam. És biztos vagyok abban, hogy a testvérem is így tett, azzal a reménnyel, hogy ez majd megkönnyíti az életét.

Nos, ennek vége.

Nem könnyű dolog ennyire nyitottnak lenni, de erre sosincs jó alkalom. Ezen a történeten nyár eleje óta dolgozom, és a családom is beleegyezett.

Ha már meg kell írnom a történetemet, akkor csináljam rendesen!

Amikor aláírtam az Arsenalhoz, el tudtam viselni az összes zrikát, amit személyesen nekem címeztek. De egy pár megjegyzés már belekeverte a családomat is, és itt egyesek átléptek egy határt.

Kapusként mindent hallok. Rólam mondhatnak bármit, csak nevetni fogok. Néha még hátra is szoktam fordulni, és válaszolok. De ha ez túlvan egy bizonyos ponton, és átcsap homofóbiába vagy gyűlöletbe, az régen rossz.

Már most hallom, ahogy egyesek azt mondják:

Óó, fogd már be, Ramsdale, csak a focival foglalkozz!

De a futball erről szól. A futball mindenkié. Ha ezzel valaki nem ért egyet, inkább ő fogja be, és nézzen a tükörbe.

Őszintén megmondom, engem lehet becsmérelni úgy is, hogy nem lépjünk át ezt a bizonyos határt. Én is ugyanolyan focidrukker vagyok, mint bárki más. Ha az én kedvenc csapatom olyan kapust igazolt volna le, mint amilyen én voltam, biztosan én is kiakadtam volna. Az Arsenal előtti karrierem a bukások sorozatából állt.

Én vagyok az első, aki felvállalja, hányszor bukott már el.

Vannak olyan dolgok egy játékos életében, amikről a szurkolóknak sejtelmük sincs.

Az elmúlt év óriási hullámvasút volt a családom számára. Miénk volt a bajnoki tabella első helye, beválogattak a világbajnokságra utazó keretbe, és kiderült, hogy a feleségem állapotos. Mikel adott egy pár plusz nap szabadságot, így el tudtunk menni egy kis nyaralásra. Életünkben sosem voltunk még ennél boldogabbak. És igen... ezt nem egyszerű leírni, de fontosnak tartom, hogy az emberek megtudják...

A hazaféle úton a feleségem elvetélt.

Még most sem igazán tudom szavakba önteni a fájdalmat, amit az a hatórás repülőút jelentett vissza Londonba. Csak azt szeretném, ha a mások is tudnák azt, hogy nincsenek egyedül a fájdalmukban, ha netán ilyen történik.

Mikor hazaértünk, nem sok embernek mondtam el, mi történt. Csak a családomnak, a csapattársaimnak és persze Mikelnek. Fantasztikus volt, ahogy támogatott. Még a bajnoki idény közepén, amikor óriási volt a nyomás rajtunk, is rákérdezett, hogy szükségem van-e pár napra, hogy összeszedjem magam. Mikel mindent megtett annak érdekében, hogy a családom és én jól legyünk.

Számomra ő a nagybetűs Menedzser.

Lehet, nem értünk egyet mindenben. A focit illető kérdésekben szoktunk néha emelt hangon beszélni. De az, ahogy ő törődik a játékosaival, és ahogy velünk törődött a saját bánatunkban, örökké kivívta a tiszteletet bennem.

Három nappal később jött az észak-londoni derbi, és nekem ez volt az egyetlen módja, hogy kiszakadjak a valóságból. Mindig is a foci jelentette a menekülést. Mondtam a menedzsernek, hogy játszani akarok. Sosem volt még annál jobb meccs. 2-0-ra nyertünk a fények alatt, a szurkolóink zseniálisak voltak. Ha valaki visszanézi a mérkőzést, láthatja, hogy sütkérezek a fények sugarában a lefújáskor. Aztán visszaszaladtam elhozni a kulacsomat a kapuból, és álmomban nem gondoltam volna, hogy egy Tottenham-drukker majd a hátamba rúg...

Mindig is voltak elképesztően csípős összezörrenéseim a szurkolókkal, bármelyik ligában játszottam. Már hívtak mindennek is. De ez minden határon túlment. Emlékszem, még csak ünnepelni sem tudtam a srácokkal, mert jegyzőkönyvezni kellett a rendőrséggel, mi is történt.

És tudjátok: kicsit meg is sajnáltam a srácot, aki hátba rúgott. Szerintem ha tudta volna, min mentem keresztül akkoriban, tutira nem csinálta volna ezt. Ha egy nap összetalálkoznánk az utcán, és el kezdenénk a fociról beszélni, úgy lehet, még haverok is lennénk.

Ezért is írtam meg ezt a sztorit magamról és a családomról. Főleg az elmúlt évek tükrében, amikor annyi negativitás és méreg éri a foci világát. Teljesen mindegy, hogy a közösségi oldalakról, vagy a grundról beszélünk, olyan, mintha az emberek többsége elvesztette volna a realitásérzékét.